Maga a helyszín, és maga a tény is meglepő volt, hogy az ismert finn zenekar ilyen hamar, újra ellátogat Magyarországra, méghozzá Debrecenben lép fel! Korábban már ellátogattak Budapestre, ahol a magyar közönségnek immár élőben is megmutatták, hogy a komolyzenét, és a heavy metal-t lehet úgy ötvözni, hogy igazán felrázza a közönséget, vagy éppen meghassa.
A koncert 22:20 perckor kezdődött, s habár hamar álltunk sorba a barátnőmmel (közvetlenül a Republic vége után), még is hamar megtelt a színpad előtti tér – szerencsére a második sorban leltünk helyet magunknak. Ugyan hátrébb már nem láttunk, de az izgatott kiáltásokból le lehetett szűrni, hogy még nagyon sokan a színpadköré gyűltek. Számukra még segítségként két hatalmas kivetítő mutatta az eseményeket. Amikor a magasított színpad alatt a közönség meglátta a bandatagokat, üdvrivalgásban tört ki: nem kis halláskárosodást okozva mindenkinek. Az első szám az ’On the rooftop with quasimodo’ volt, amelynél már minden koncertező teljesen átszellemülve bólogatta a ritmust, vagy a felcsendülő refrénnél wohoo-zott. Itt meg kell jegyeznem, hogy olyan hangosan sikoltoztak az emberek körülöttünk, hogy nem is hallottam, hogyan köszöntek, vagy mit mondtak utána. Ez már örök rejtély marad. Viszont, a tagok megpróbálkoztak egy-két magyar szóval, mint például a "köszönöm", a "kösziii", és a "Debrecsen" volt.
Perttu fekete nadrágban, fehér, magas gallérú ingben, és egy piros nyakkendőben jelent meg; míg Eicca a fekte, láncos csőnadrágban, és ugyancsak fekete atlétában; Paavo is fekete nadrág, fekete ing/pólóban; Mikko pedig ugyancsak fekete nadrágban, és pólóban jelent meg. A koncert közepe felé Pertturól lekerült először a nyakkendő, később az ing is, újabb wohoo-zásokra adva alkalmat. Mivel a fesztivál a Nagyerdőben került megrendezésre, ezért pár ezer/millió bogár is ellátogatott a koncertre, amelyet meg is említettek a tagok: miszerint, amikor múltkor voltak, akkor nem volt itt ennyi, és mondandójuk közben erősen hadonásztak maguk körül. A szerencsétlen rovarok pedig nem tudták, hova kerültek, mivel vagy csapódó hajakban, vagy röpködő veríték cseppekben, vagy füstmérgezésben, esetleg hirtelen felemelt csellókban szenderülhettek jobb létre.
A közönség igyekezett követni a banda fékezhetetlen ritmusát, ám sokszor lemaradt a tapssal, főképp az ’Int he hall of the mountain king’, a ’Grace’, a ’Seek and destroy’ és a ’The last hope’ közben, de az Apocalyptica (főleg Paavo) mindig gondoskodott arról, hogy hengerlő kiáltásokkal, arckifejezésekkel, és gesztikulálásokkal visszaterelje a koncertezőket a helyes ritmusba. Látványos produkciókban sem szenvedett hiányt senki, a tagok a fejük fölé emelték hangszereiket, és úgy játszottak tovább - Perttu a fogával is megtette ezt. Az elengedhetetlen hajrázás sem maradt el, és az egyik dal közben ugyancsak Perttu leült a színpad szélére, bolondozva a közönséggel. Ő mindig könnyeden, mi több, tréfálkozva játszott, de amikor az ő része következett, akkor mindig odatette magát.
Egyesek örömére fanservise-t is előadtak, egymás mögé állva riszálták magukat jobbra-balra. Igencsak vicces volt, s az is, hogy a vonójával fenekelte el egymást Eicca és Paavo. Mikko már a második számnál annyira verejtékezett, hogy azonnal megivott egy üveg ásványvizet, s a haja is csurom víz volt, de ezzel mit sem törődve püfölte a dobokat, és néha felhajította az ütőket – szerencsére elkapva azokat. Felcsendült többek között a ’Not strong enough’, a ’Life burns’ és az ’I don’t care’ is, amelyeket Tipe Johnson adott elő, akivel közönség együtt énekelt.
A koncert vége felé ráadásként még három számot adtak elő, azután „Hamarosan visszatérünk!” ígérettel köszöntek el mindenkitől. Még utoljára kaptak egy kitörően lelkes wohoo-t, amikor a színpad mögött látták őket elvonulni, és amikor leereszkedett a mindvégig a háttérben lógó albumborító vászna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése