A magány a vörös nevetésekbe fullad
a halkan csöpögő tébolyban
A tisztátalan szemeid, melyek elfelejtettek aludni,
már nem láthatják a holnapot
Az ideák, melyek a felszínen úsznak,
elkezdenek alámerülni
Hová nézel azzal az oly szomorú arccall?
Az emlékek, melyek már nem fognak elérni,
és amelyek egytől-egyig széthasadnak
vörösek a fehér falakon
A testhőmérsékleted elmosódik
Továbbra is meredsz (rám), s elfelejtesz pislogni
Az elveszett habozás gyenge érzésével
nem volt semmi kétséged
Úgy tűnik, el fogod felejteni
még a fájdalmat és a könnyeket is, melyeket elszenvedtél
Miért nézel rám oly szomorú arccal?
Feléd nyújtom a kezem
Az emlékek, melyek egytől-egyig széthasadnak
cél nélkül kezdtek áramlani
Én hibáztam?
Ne nézz oly szomorú szemekkel
Tanítsd meg...
Hol az igazság?
Engedd, hogy halljam a szíved
Magányos voltam, így
minden rendben, még ha ez csak hazugság volt
Légy megértő a gyenge énemhez
aki nem akart meglátni semmit
A fagyos arcod hideg
Még csak nem is kapkodsz levegő után
Hoizászoktam a magányossághoz,
így hát, miért hullnak mégis ezek a könnyek?
Nem mosolygok azokban az emlékekben,
amelyek egytől-egyig visszarémlenek.
Úgy, mint most
Te és én magányosan maradunk
